Murk. Chapter: 30

Hello, guys!

Sajnálom a kimaradást elsősorban, de nincs rá kifogásom. Egyszerűen lefoglalt az édes semmit tevés. Ő... Egy hèten szerintem kétszer lesz rész, mégpedig azért, mert itt a nyár, és nem akarom az egészet úgy tölteni, hogy a telefonomat nyomkodva blogolok.
Itt a nyár! (márakinek, tudja kire vonatkozik!Xx) Töltsetek minnél több időt a barátaitokkal! Most olvastam bele egy könyvbe - fogalmam sincs mi a könyv címe, de valami ismeretlen volt - és arról szólt, hogy milyen hamar felnövünk, stb...
Annyit még: Sajnálom! Azt hiszem soha életemben nem írtam még ilyen borzalmas részt!

Have a nice day!Xxx

Na jó. Èletem legrosszabb napja volt a tegnapi nap. Tegnap előtt Harryvel elmentünk korcsolyázni, anya odaadta neki a kulcsot, erre mit csinált tegnap?! Remek! Ès az, hogy végül Nick vállán sírtam... Rémisztő volt. De valamiért, s én sem tudom miért, kezdem úgy érezni, hogy félreismertem. Aranyos, s igazából helyes srác. Együtt beszéltük ki Harryt, s segített szelektálni, ami a szobámat illeti. Mindent kidobtam, ami csak vele kapcsolatos.

- Azt hiszem ennyi - Sóhajtottam, s átöleltem Nick izmos derekàt.

Mellkasán pihentettem fejemet, a szívverése hasonlìtott Harryére. Könnyezni kezdtem az ismerős hangok hallatán, s az csak ráadás volt, hogy a hajamat kezdte simogatni, mikor észrevette, hogy sírok, ezzel elàztatva szürke, testre simulós pólóját. Szép szavakkal próbált nyugtatni; sikertelen volt. Semmi sem tudott volna most felvidítani, még Mollynak sem sikerült ma délelőtt. Nick gyengéden eltolt magától, felvette a földön heverő dobozt, majd a fejével intve jelezte, hogy induljunk. Egy utolsó pillantást vetettem szörnyű külsőmre, majd egy pulcsit magamra húzva indultam a már kocsiban várakozó Nick után. Bekapcsoltam az övemet, ami egy kattanással jelezte, hogy biztonságban vagyok, Nick beindította a fűtést, amiért igen hálás voltam neki, ugyan is minusz három fok volt, s enyhén havazott. Csak út közbe vettem észre, hogy Harry pulcsija van rajtam, ami a mosástól az én mértem lett. Anya nem egy háziasszony. Mind egy. Tétován pillantottam a mellettem ülő srácra, aki szó nélkül hagyta a dolgot, s én is úgy döntöttem, hogy inkább megfagyok. Amint a pulcsi lekerült rólam, megérkeztünk. A kiskapun belül Dragon ugatott, de amint meglátott, majd hogy nem átugrotta a kerítést. Halvány mosolyt varázsolt sápadt arcomra, indultunk. A kapu nyitva volt, pedig Harry nem tudta, hogy jövünk. Àtfésültem kezemmel a hajam, majd Dragon megsimogatása után bekopogtam akaratom ellenére az ajtón, majd benyitottam. A kanapén feküdt. Kisírt szemei fel voltak dagadva, s a szokásosnál is feszültebben nézett ki. A Marley meg én-t nézte, a kanapé körül mindenhol papír zsebkendők heverésztek. Szipogott, mielőtt még meglepődhetett volna, hogy az ajtóban állok egy làdàval, egy pulcsival, s Nickkel. Nos, az utóbbira gyilkos pillantásokat vetett, míg rám könyörgőeket, hogy bocsássak meg neki. Hihetetlen milyen gyorsan tudja a szemkontaktust váltani különböző érzelmekkel együtt.

- Hope... - Àllt fel enyhén bizonytalanul, felém közeledett.

Autómatikusan hátráltam egy lépést, s az oldalamon lévő sebhez kaptam a kezem. Harry könnyeket eresztett el egyre sűrűbben, s nem foglalkozva azzal, hogy teljes szìvemből rettegek tőle, próbált közeledni felém. Alsó ajkaim remegtek, a nagy, lila folt a derekamon égette a bőrömet.

- Hope! Kérlek! Nem akartam. - Zokogta.

- À-áthoztam pár... holmidat, ami a... a tiéd és... nálam volt - Szipogtam.

Szemhélyait lehunyta, ezzel eltakarva gyönyörű, írìszét, amibe legalább száz árnyalata pompázott a zöldnek. De amint kinyitotta, csalódott voltam, ugyan is nem rám pillantott, ha nem az ártatlan Nickre. Féltem, hogy felteszi azt a kérdést, ami az elejétől fogva bántja a szívét. Hogy egyszer csak nekiugrik, én meg tanúskodhatok Nick halála miatt, vagy esetleg a fiú miattam. De nem tette. Nem kérdezett semmit, nem lendítette az öklét egyikünkre sem. Csak bólintott, majd felvette a dobozt a parkettáról, s felvitte az emeleten. Pár másodperc múlva visszajött, s Nickkel beszélt valamit,  hozzáteszem, hogy higgadtan. Majd rám néztek egy emberként.

- Ha bármi van, hívj, Hope! Akármi is legyen. - Bólintott szigorúan Nick, majd Harryvel kezet fogott, s elment.

Kitágult szemekkel figyeltem, ahogy Harry kulcsra zárja az ajtót. Könnyezve igyekeztem az ablakhoz, s verni kezdtem azt; sikertelenül. Nick kocsija már nem volt itt. Bár már nem volt semmi reményem a kijutásra, még sem fordultam meg, hogy Harryvel találjam magam szemben. Letöröltem a könnyeimet, majd felültem az ablak párkányába, úgy néztem a nagy szemekben szitáló havat.

***

Harry szemszöge:

Két órája csak ott ül, sír, gondolkozik, vagy éppen szipog. Kezdett idegesíteni, hogy egy árva szót nem szól hozzám. A pulzusom az egekben, ahogy a szívveréseim is. Nem akartam bántani. De... Nem is tudom mi történt. Csak beszélgettünk, szó esett Anaról, majd egy nagy homály következett, s csak arra emlékszem, hogy bőgött a földön, a nem kicsit vérző oldalát fogva, majd hazajöttem. Igen, otthagytam, és ha Nick nem arra járt volna, s nem hallja meg a nyitott ablakon keresztül a lány síràsàt, talán ott helyben... Mind egy. Kórházba kellett vinnie, de én nem mentem utánuk. Nem érdekelt az egész, akkor még. Ha most ezért szètmegyünk, én nem tudom mit csinálok magammal. Végül is van elég éles kés a konyhába, ez nem lenne gond.

- Ő... - Ültem le vele szembe, mire jobban összehúzódott.

Könnyekkel terhes szemekkel pillantott rám, ajkai résnyire nyitva voltak. A csendbe lehetett hallani, ahogy az apró tüdejét teleszívja levegővel, s kiengedi azt. Félt tőlem. Ez egyértelmű.

- Mész zuhanyozni? - Suttogtam alig hallhatóan.

Pár pillanatig a tekintetét az enyémbe fúrta, majd megrázta a fejét. Aprót bólintottam, leszàlltam a párkànyról, s a kezemet tétovàn felé nyújtottam, de ötszőr meggondoltam, s magam mellé eresztettem. A kanapéra pillantott, a TV-re, a dohànyzó asztalra, s egyszerűen csak maga elé. Mindenhova, csak rám nem. Ezen miért nem csodálkozom?!

***

Sajnálkozóan pillantottam az ágy másik végében reszkető lányra.  Háttal volt nekem, ezzel elérve, hogy azt higgye, otthon van, nem történt semmi, nem rúgtam bele a bordájába, s sosem találkozott velem. Az elejétől fogva félt tőlem, csak az néha homályossá vált ez a borzalmas érzés. Megértem őt. Sokan félnek tőlem, s ő is közéjük tartozik. Habár az elején nem számìtott, hisz úgy voltam vele, hogy őt is hazaviszem, jól megdöngetem, majd simán elhagyom, de nem így lett.

- Mikor szerettél belém? - Szólalt meg suttogva, mint ha csak olvasott volna a gondolataimba.

Aznap szerettem bele, mikor Ed meg akarta erőszakolni, s amikor kirángattam a kocsiból, szorosan megölelt, s sírt. Akkor, abban a pillanatban ott határtalanul beleszerettem az illatàba, szívverésébe, síràsába, bizonytalanságába, s mindenébe. Már abban a pillanatban tudtam, hogy lesz valami köztünk, s nem csupán testi kapcsolat. Hogy nem csak fog, s köröm nyomokat fogunk egymás bőrén hagyni, ha nem apróbb csókokat, puszikat. Ìgy lett. De elszúrtam. Mindjárt huszon egy éves vagyok, s az első barátnőm azért fog velem szakítani, mert megvertem. Mindig is undorodtam a magam fajtáktól, akik kezet mertek emelni egy lányra. De "csak" Hopeot vertem meg, őt is a tudatom alatt, hisz nem kevés mennyiségű alkoholt fogyasztottam a tegnap est folyamán.

- A-Amikor e... elmentél Conorékkal... A-Az edző terembe, és... és Ed el akart vinni... - A hangom csukladozott. - Te?

Pár másodlercig hallgatott, gondoltam gondolkozik, de amikor felém fordult, rájöttem, hogy erőt gyűjtött magán.

- Amikor reggel lementem, és ott voltál... Utána segítettél anyának, addig felmentem átöltözni,  és... amikor alád kerültem, a szíved helyére rajzolgattam. Csodálkoztam, hogy milyen gyorsan ver,  de akkor még nem szerettél. Akkor. - Magam is meglepődtem, hogy milyen bátran néz a szemembe.

- ... Ès mikor múlt el? - Hangom nem hallható volt, csodálkoztam, hogy meghallotta.

Általában ő a bizonytalan mindenbe, míg én vagyok a magabiztos. Nem volt olyan, hogy ez fordítva lett volna. Hát, ennek is itt volt az ideje.

- Az az idő még nem jött el - Hunyta le a szemeit, mint ha csak arra várt volna, hogy bárcsak eltűnhetne.

Belűl mosolyogtam, a szemeim könnyezni kezdtek. Felsóhajtottam, s mellé kúsztam. Ajkaimat az övéhez közelítettem, de a fejèt elfordította, s hátat fordított nekem, ezzel megtagadva kérelmemet. Könnyeim a nyakára pottyantak, de nem hatotta meg, csak lekapcsolta az olvasó lámpát, bebugyolálta magát, s szemhélyait lecsukva takarta el íríszét, amibe legalább háromszáz színbe pompázott a kék. Sunnyogva próbáltam átölelni, de amikor elhúzódott tőlem, bebújtattam a takaróba magam mellé kezeimet.

Az éjszaka lepörgött előttem az elmúlt három hét. Hihetetlen, hogy mi minden történt azóta. Elsősorban a felejthetetlen találkozásunk, az első randi, a második, majd a harmadik is. Los Angeles, karácsony, Ed, Nick, Ana, a bulik, ahova vittem, a srácok a műhelybe, s szinte minden. Hosszú útba kezdtem bele Hopeval, s remélem, hogy nem most lesz vège az utazásnak, még ha most nagyon is úgy tűnik.

Dóri.Styles