Murk. Chapter: 32

Hello, guys!

Nagyon szépen köszönöm az eddigi véleményeteket a blogomról, nagyon nagyon jól esnek. Továbbá itt egy blog, nekem nagyon tetszik. Nialles : You can't fly whitout you fall.
Továbbá biztos hallottak a bloggerek arról, hogy meg fog szűnni az, hogy amikor belépsz a bloggerbe, ott vannak a blogok frissítései, amire fel vagy iratkozva. Ezért minden olvasómat kérek, hogy kövessenek Bloglovin-on, hisz csak akkor fogod majd látni, hogy új fejezet érkezett. Ez mind a kettő blogomra vonatkozik. Itt van: http://www.bloglovin.com/dorothy14

Have a nice day!Xxx


Hope szemszöge:

Meglepődtem, mikor Harry eleget tett a kérésemnek, s nem sietett Mason megverésére. Egy percig. Utána visszafoghatatlanul püfölni kezdte a fiút. Szóval. Úgy kezdődött, hogy Harry meg akart csókolni, de megtagadtam kérelmét. Ezért is fogta meg Masont az ingénél, s húzni kezdte a vészkijárat felé. Próbáltam megállítani, de ellökött, s sikeresen bevertem a fejem, bár nem nagyon fájt. Könnyes szemekkel néztem, ahogy Harry Masont a falnak vágja, ami...ami beszakadt. Ebből is tudhattam, hogy a falak nem téglából készültek, hisz szerintem Harrynek sincs annyi ereje, hogy beverjen egy téglából épült épületet. Mindegy.

- Harry! Most azonnal állj le! - Kiabált rá Molly, miután felsegített.

Lekonyult ajkakkal figyeltem, ahogy Austin, Ben, és James megragadja Harry vállát, s próbálják elhúzni őt. Értetlenkedve pillantottam az ajtóban mosolygó Nickre, aki úgy tűnt, büszke arra, hogy Harry megveri a barátomat. Széttárt karokkal vártam, hogy tegyen valamit, de nem csinált semmit, csak nevetett, mikor Harry bele térdelt Mason gyomrába, aki felnyüszített a kemény veréstől. Nick valami olyasmit motyogott, hogy megérdemli a kis tetű, majd elégedetten elsétált. Nick tényleg jó barát, bár eleinte enyhén szólva rám volt izgulva, bár nem annyira, mint Ed. Ő megérdemelte, hogy már ne járjon többet a földön. De kételkedek benne, hogy egyáltalán jutott valahova. Majd meg kellesz nézni a sírhelyét; kíváncsi vagyok rá.

- A rohadt életbe, te szemét! Megérdemled, hogy megpusztulj itt helyben! - Harry hangja fagyos, fenyegető volt.

Résnyire nyitott ajkakkal próbáltam levegőhöz jutni; nem sikerült. A vér láttán igazából elég érzékeny típus vagyok; nem egyszer ájultam már el. Körülöttem minden homályosodni kezdett. Harry fekete tekintetéből szürke lett, nagy, izmos teste a szokásosnál is sötétebben szerepelt Mason fölött, aki arcára el volt kenve a vér. Aggódva néztem Mollyra; szárnya nőtt, s aranyban pompázott az egész lány. Fénylő tekintete aggodalommal, félelemmel volt terhes, amit még nem tapasztaltam tőle. Mindig is maga biztos volt, akármiről legyen szó. Felém topogott az angyal, s akármennyire is próbáltam, már nem láttam többet.

*

Értetlenkedve pillantottam körül. Szemeim párásak, enyhén könnyesek voltak. Meg kellett dörzsölnöm, hogy visszanyerjem éles látásomat a homályos helyett. A helyszín ismeretlen volt, de az illat össze téveszthetetlen. Pisztácia illat. Mollyé. Emlékszem, amikor először jártam itt, vagy akár csak a lány közelébe vagyok. Mindig érzem, hogy ha közelebb vagyok tőle egy méternél. Szeretem a pisztáciát. Anya nem vesz nekem, mert megőrülök tőle. Így is elég őrült vagyok. A pisztácia lányt angyalnak képzeltem, Harryt meg ördögnek. De nem szarvacskákkal, és piros-feketében, vagy épp köpennyel. Ha nem szív nélkül, s semmit mondó tekintet nélkül. Misztikusan. De csak Mollyt ismertem fel, mint angyal, Harryt csak simán Harrynek képzeltem, mint eddig is. Testemet próbáltam megemelni; nem sikerült. Egy öv vissza tartott. Egy védő öv. "And after all, You're my wonderwall!" Majd nem. Mindegy. Végigsimogattam hatalmas alkarján; szőre csikizte a kezemet. Ujjaimat végighúztam széles válla vonalain, megcsikiztem nyaka és az álla találkozását. Ajkaimmal egy lágy, óvatos puszit nyomtam az előbb említett testrészre, s csak akkor vettem észre a bal szeme körüli lila monoklit. Kitágult szemekkel mértem körbe a nagy foltot, gyorsan -de óvatosan- hámoztam le magamról kezeit. Talpamat a hideg talajra préseltem; enyhén megszédültem még az ájulástól. Szipogva siettem le a nappaliba, ahol az egész bagázs ott volt.

- Mi történt Harryvel?! - Hangom szigorú volt.

Mindenki hallgatott, majd egyesével Austinra pillantottak aggódó tekintettel. Kezeim ökölbe szorultak, állkapcsom megfeszült. Holly és Rebecca kitágult szemekkel figyelték megfeszült testrészeimet, míg Molly csak elégedetten mosolygott. Nem bírtam tovább, oda léptem Austinhoz, s a jobb kezemet meglendítve, erős rózsaszín foltot hagytam arcán. Orrcimpái kitágultak, miközben élesen beszívta orrán a levegőt. Nem tudom, hogy nézhettem ki előtte, de most biztos vagyok benne, hogy sokkal sápadtabb vagyok, mint valaha. Ujjaimat lassan kiengedtem a szorításból, remegni kezdtek. Segítség kérően néztem körbe, de késő volt. A nagy ütéstől a földön landoltam, a fejemet immár másodjára vertem be, most éppen az üveg asztal sarkába. Felszisszentem, mikor hozzá értem a vérző területhez, Austin ismét bele rúgott a hasamba. Felvinnyogtam az érzésen, amit legutoljára Masontől kaptam, hangos, siető lépteket hallottam meg a lépcső felől. Mielőtt oda nézhettem volna újabb ütést kaptam a gyomromba. Már kaptam volna az újat, de csak annyit vettem észre, hogy Austin nincs előttem. Egy pislogásomba telt, míg Harry rá nem ugorhatott volna. Letöröltem a homlokomra folyó vért, miközben néztem a mai napon immár ezt is másodjára, ahogy Harry valakit majd nem halálra ver. Ajkaimba harapva hallgattam Harry erős káromkodását, amit nem szeretnék leírni, hisz olyan csúnya volt. A többiek kiabáltak, vagy épp a fiúk szerették volna leszedni Austinról, de nem sikerült nekik.

- Harry, állj le! - Hangom erélyesebb volt, mint azt szerettem volna.

Fagyos tekintetét rám emelte, száját alkarjába törölte. Belerúgva szállt le az enyhén szólva véres srácról, majd óvatos léptekkel közeledett felém. Nagyot nyeltem, s tudtam, ha most hátra lépek, eltávolodok tőle, vagy nem viszonozom gesztusát, örökre elveszítem, de megijedtem.